Történelmük óriási, hullámzó íveket írt le, voltak a világ urai, voltak a világ kisemmizettjei, mi pedig mindkettőnek a nyomaival lépten-nyomon találkozhatunk, ha elhagyjuk a turisták által leginkább felkapott régiókat és bemerészkedünk a portugál vidék apró falvaiba. Lassuljunk le a helyiek tempójára és látogassuk végig a Tejo és a Zezére folyók menti világot, a vakító, fehérre meszelt díszes, évszázados házakat, az olajfaligeteket, a szélmalmokat, a házak előtt a család nevére dedikált csevegőpadokon nem csevegő hallgatag, cserzett bőrű helyieket, aztán menjünk fel északra, a Duoro és a Lima folyók közti hegyes-völgyes borvidékre vagy menjünk le délre az Alentejo végtelen eukaliptuszerdeibe; akárhol is járunk, mindenhol azzal a nagyon ismerős érzéssel találkozunk, amire a portugál nyelvben külön szó is van: saudade. A megfoghatatlan melankólia, nosztalgia a dicső múlt után, és a bizonyosság, hogy a holnap még ennél is rosszabb lesz, és amit az is csak ideig-óráig enyhít, ha a nemzeti fociválogatott megnyeri az Európa-bajnokságot. Kezdjük magunkat otthon érezni, ugye? Pedig Portugália szinte minden szempontból teljesen idegen, más az időjárás, más a domborzat, másként éltük meg a huszadik századot – ami pedig mindkét országnak sorsfordító volt, máshogy viszonyulunk a huszonegyedik századi kihívásokhoz – és mégis. Mélyen, belül rokonok vagyunk. Fedezzük fel együtt ezt a különös, ismeretlen világot, a portugál vidéket és embereket, a portugál lelket!